Valentin - Felejtés

Felejtés...

Most már a kilátó üres,
Csókunk nélkül néma szél,
Sűvít a fák fölött és Te,
Nem jössz velem a síneknél.
Most már a mező is kopár,
Mi annyi jót látott rólunk,
Szobám fala búsúl a magánytól,
De nem engedem, nem fásúl.
Tavasz és nyár, Márciusi hó,
De jó volt, tőlünk ízzott az ég,
A nap már nem ragyog, mert
Takarja a hold, Ó, a hold.
Menj el innen, nem kellene itt lennem,
Az irányítás olyan, mintha a tiéd lenne,
Most már a boldogságtól ragyog a nap,
Nincs többé senki árnyékában.
Maradhadtál volna még, hogy érezzem, a fényt, amit nem Te, hanem a nap adott,
Május eleji virágzás, hihetően csodás, de minden üres, már nem nézem az életed,
Várni olyanra, aki nem szeret úgy, ahogy te Őt döntésképtelen,
Erő, hagyd, hogy sodródj, a vízesésben hiába kapálódzol.
Pedig a Tisza part olyan jó volt,
Forró nyári estén csak a víz dalolt,
Megfürödtem benne, érzem,
Érzem valami húz magával.
Kiáltok, de senki nem hall,
Talán túl nagy a zaj,
Mert mindenki csak beszél,
De senki sem hallgat.
Maradhadtál volna még, hogy érezzem, a jót amit nem Te, hanem az élet adott,
Május végi hervadás, túl pompás, és minden félig tele, már élem az életem,
Várni olyanra, aki úgy szeret, ahogy te Őt, talán maga a mennyország,
Erő, most ne sodródj, hullámok közt lebegni, az a jó.
Maradhadtál volna még, hogy érezzem, a fényt, amit nem Te, hanem a nap adott,
Május eleji virágzás, hihetően csodás, de minden üres, már nem nézem az életed,
Várni olyanra, aki nem szeret úgy, ahogy te Őt döntésképtelen,
Erő, hagyd, hogy sodródj, a vízesésben hiába kapálódzol.